Hír

"Bocsánat, de ez mégsem lett igazi recenzió. A család erre kért fel, de ez mégsem az. Bár nyugodtan olvasható annak is, mert egy könyvről szól. Ám most, rögtön a rám testált 5000 karakter legelején, le kell szögeznem: Görcs Imre életregényéről nem tudok pusztán könyvként írni. Még akkor sem, ha a bevezető legfontosabb költői kérdése ez kell, hogy legyen: Imre! Hogyan csinálod ezt? Egész életedben mosolyogva alkottál, építettél, hoztál létre sikeres projekteket. Ok, ez egy üzletembertől, egy szárnyaló gondolkodótól minden normális világban elvárható. De az, hogy az egészet, az egész életedet a halálos ágyadon úgy írod meg, hogy az a szórakoztató történelmi memoárok sorozatban díjnyertes lehet. Hát tudod mit? Irigyellek, miközben csodállak, hogy ezt is, a könyved borítóján mosolyogva, megtetted. Jó voltál, jó vagy és olvasóidnak jó leszel. Egyébként pedig, ha csak egy mondatot írhatnék le a könyv kapcsán, ez lenne: Akik kíváncsiak arra, hogyan alakult sorsformálón a világ, miközben a hitét soha el nem vesztő kelet-közép-európai self mad manek megtöltötték értelemmel, és jövőt építő hittel - csodálatosan jól érezve magukat - történelmi parabolaként ezt a könyvet ajánlom figyelmükbe, tetszeni fog!

Görcs Imre 65 évesen találkozott a betegséggel, amely nem adott neki kiutat. Bár mindig hitt a csodákban, hogyne hitt volna, hiszen többet ő maga követett el, okos ember volt, így tudta, mire számíthat. Bölcsessége, derűje az utolsó előtti pillanatokig elkísérte. Amire színes, sikerekben, szeretetben, kihívásokban bővelkedő élete addig nem adott neki időt, egy komoly teherrel a vállán, a napi munkából sajnálatos módon „felmentve”, a vén kaszásra is mosolyogva, megtette.

Megírta élete regényét.

Sokan vágynak erre, mert azt gondolják: „az életem kész regény”. Alapvetően mindenkinek igaza van ebben, mert aligha akad közöttünk olyan, akinek sorsából ne lehetne jó regényt írni. Ám ez mégis keveseknek sikerül. Miért? Mert ahhoz, hogy élményszerűen, régiesen szólva, olvasmányosan, adjuk vissza mindazt, amit megéltünk, bizony tehetség kell. Görcs Imrének, elolvasva az igazán veretes, 500 oldalas könyvét, a felesége és lánya által kiadásra rendezett sorokat, kijelenthető: ez megvolt. Valami veleszületett ösztöntől vezérelve, a sorok olyan szépen formálódtak a tollából, hogy azokat nem csupán a történelmi visszapillantás, a rácsodálkozás, de az igazán irodalmi alkotás lüktető ereje is átjárja.

Már a bevezető gondolatok tűpontosak, lényegre törők és olvasásra csábítók, mintha évekig formálta volna őket. Aztán elkezdődik a könyv, a klasszikus mintát követve, a „mesélő én” szempontjából a gyerekkortól indítva, a sok sztorival, a sok tanulságos egyéni történettel fűszerezett embermese.

Görcs Imre meséje olyan színes, mint maga a szivárvány. Éppen olyan jókedvre derítő is. A lapokon egy életigenlő, küzdeni tudó, saját sorsát mindig a kezében tartó ember portréja elevenedik meg. Aki pozitív, aki hisz önmagában és az emberekben, aki jót akar, aki jót ad. Mindeközben a környezete, a szocializmus, majd a magyarországi rendszerváltás története is felsejlik érthetően, megérthetően, nosztalgikusan szépen. Tudom, kicsit idealisztikus és kicsit elragadtatott, ahogy írok róla. Nyilván van ebben egy adag szubjektum is, de próbálok szavakból és gondolatokból élő emberként reális maradni. Az ötszáz oldalnak a java olyan alaposan és szépen megírt, gördülékeny, olvasmányos, hogy abból első ránézésre is izgalmas filmsorozatot forgathatna bármelyik tv-csatorna. Vannak néha elkalandozó, és egy avatatlan (nem családtag, nem barát) olvasó számára túlsúlyozott fejezetek is, de ezek magának az írónak lehettek fontosak, így helyük van a kötetben.

Görcs Imre Kónyban született, onnan indult el világot bejáró útja, amely aztán Győrben egy komoly cég felépítéséig vezetett. A könyv olyan, mint egy jól sikerült kónyi családi ünnepség, mondjuk egy lakodalom. Van benne főhős és főhősnő. Van benne kis intrika és rengeteg öröm és bölcsesség. Miközben szól a zene, beszélnek megannyi nyelven, és a közös táncos forgatagban, ahol a zenét kedvenc szintetizátorán maga a szerző szolgáltatja, azt érezzük, megszerettük a könyvet. Szavai, gondolatai, sorai és emberi történetei bebújnak a bőrünk alá, fotelt keresünk estére egy bögre teával, és átélhetjük azt a különleges élményt amiért olvasni jó.

A könyvek közül keveset szamárfülezek. Hát ezt alaposan. Bocsánat, Imre! De bizony, amikor olyan gondolatodhoz értem, amit szeretnék sokszor elolvasni, amit szeretnék tovább osztani, mert igazi fűveskönyv idézetnek tartok, ott gyorsan behajtottam a lapok csücskét, úgy, hogy a szegletük annak a mondatnak az elejére mutasson, amit különösen kedvelek.

Ezek közül szeretnék egyet megidézni: „Sajnos az élet szigorú, minden szép dolognak vége szakad egyszer. Nem kizárt, hogy valahol véletlenül még összefutunk, de nem is törvényszerű. El kell búcsúzni tisztességgel és meg kell tartani a másikat a legjobb emlékezetünkben.”

Imre barátom, tőled nem akarok, nem is tudok elbúcsúzni, mert az emléked, és az életedről szóló könyv mindig velem lesz. Az emlékek bennem, a könyved a polcomon, mert kevés olyan könyv van, amit többször újra olvasok, de tied - bár egykötetes író vagy- ezek közé tartozik. És akinek csak lehet elmondom erről az igazi és tanulságos embermeséről, olvassa el, nem fogja megbánni, még akkor sem, ha a végén kicsit könnyes lesz a szeme. Pont, mint az enyém…"

Fábián György média-szakember, barát